Az alábbiakban a mágneses hangrögzítés történetének egyik legvitatottabb résztvevőjéről fogok írni. Az AKAI GX magnófejek a mai napig parázs vitákat képesek kiváltani az internetes fórumokon. Van, aki rajong az üvegfejekkel szerelt magnók hangjáért, mások szerint egy magára valamit is adó „hifista” nem tűr meg maga közelében ilyesmit. Tény azonban, hogy míg a hangminőség megítélése sok esetben szubjektív, az AKAI GX fejek - más gyártók hasonló korú alkatrészeivel ellentétben - sok magnóban a mai napig kiválóan működnek, a kopás legcsekélyebb jele nélkül.

A történet valamikor az 1960-as években kezdődött. Az AKAI akkoriban Cross Field rendszerű orsós magnókkal bizniszelt. A Tandberg-től átvett technológia a szokásos három fej (törlő, felvevő, lejátszó) helyett négyet használt. A negyedik fej az előmágnesezés hatékonyabb megoldásáért – így elsősorban az alacsonyabb torzításért és zajszintért volt felelős. Mivel az előmágnesezés leginkább a jelhordozó alsó rétegeiben hatásos, ezért a negyedik fej a szalagot hátulról vette kezelésbe – vagyis ezt az alkatrészt a három hagyományos fejjel szemben helyezték el. Az újítás forradalminak tűnt, de mivel több nyűg volt vele, mint amennyi hasznot hajtott (ráadásul az alacsonyabb zajszintű félvezetők megjelenésével feleslegessé is vált), csak mérsékelt üzleti sikert hozott. Az AKAI-nak szüksége volt egy nagy dobásra. A nagy dobás pedig így nézett ki:

AKAI GX365D (1969).

A magnó egy irgalmatlanul komplikált elektromechanikus megoldásnak hála mindkét irányban képes volt lejátszani – már amikor működött. Az innováció valódi kutyája azonban a fejtakaró alá lett elásva. Az itt debütáló GX magnófejek az AKAI magnógyártásának elkövetkező közel 30 évében meghatározó tényezővé váltak.

A GX a Glass and X'tal Ferrite (vagyis üveg és ferrit kristály) rövidítése. A fejek mágneses tulajdonságát ferrit "monokristály" mag biztosítja. A fejtükör üvegből készült, így rendkívül kopásálló. Az AKAI eredetileg 40.000 majd 100.000 üzemóra élettartammal hirdette az alkatrészt (magnószalaggal üveget koptatni nyilván nem egyszerű feladat). Ütős szám volt ez akkor, amikor az átlagos magnófejek nem húzták tovább 5000-10000 üzemóránál. Az üveg hordozónak köszönhetően GX nehezebben szennyeződött. A kristályos ferrit kiváló mágneses paraméterei lényegesen jobb hangfrekvenciás tulajdonságokat ígértek a konkurens termékeknél.

A konkurencia pedig először nem igazán tudta, hogy reagáljon. A GX fejek tényleg elképesztően jónak tűntek. Magyarországon, az akkoriban évente megjelenő - a HiFi szakirodalmat szinte egyedüliként képviselő (vagy képviselni próbáló) - Magnósok Évkönyve egyik kiadásában a szerző kijelentette, hogy a GX fejnek nincsenek hátrányai.

A Magnósok Évkönyve sajnos tévedett.

A GX fejek valóban sokkal egyenletesebb frekvenciamenetet, nagyobb sávszélességet és rendkívül hosszú üzemidőt tesznek lehetővé – rajongói az „elpusztíthatatlan” jelzővel szeretik illetni. Ez utóbbi kijelentés azonban erős túlzás. Tény, hogy az üvegfejek nehezen kopnak, azonban Achilles sarkuk pontosan ugyan ott van, ahol minden üveg terméknek: törékenyek. Érzékenyek bármilyen mechanikus hatásra (lásd: csavarhúzóval matatás a fejszerelvény környékén), vagy elég pl. csak egyszer hideg környezetből meleg szobába vinni a magnónkat ahhoz, hogy az üveg megrepedjen. A GX ferrit magja ugyanakkor kevésbé érzékeny a korábbi ferrit fejek úgynevezett réseróziójára (a fej és a szalag érintkezési pontján található légrés széleinek letöredezésére).

Ferrit fej réseróziója (Sony).

A menyasszony akusztikailag sem olyan szép, mint ahogy azt először lerajzolták. A ferrit igen gyorsan mágneses telítésbe vihető. Nagyon leegyszerűsítve ez kb. így magyarázható: A fej „mágnesessége” a rákapcsolt elektromos jel nagyságával arányosan növekszik. Egy bizonyos határon túl azonban hiába emeljük a jelszintet, a fej nem mágneseződik tovább – a poharat teletöltöttük, amit ezen túl ráengedünk, az kifolyik. Hagyományos fejeknél a pohár jóval nagyobb, vagyis a telítési szint később érkezik el – ezekkel a fejekkel tehát dinamikusabb felvételek készíthetőek.

További probléma, hogy a GX viszonylag nagy fejárammal – ezért nagy mágneses erővel (fluxus) dolgozik. Megfigyelhető, hogy míg a hagyományos fejeket használó orsós magnóknál a szalagot általában egy mechanikai elem a fejhez szorítja, a GX-eknél a fentiek miatt ilyesmire nincs szükség. Öröm, boldogság, hiszen el tudunk hagyni egy mozgó alkatrészt -azokkal mindig csak a gond van. Itt azonban a mechanikai probléma helyett akad egy másik.

Az a bizonyos szokatlanul nagy mágneses erő nem csak oda hat, ahova neki kell. Igen könnyen átmágnesezi a szalagnak azokat a részeit is, ahol alapvetően semmi dolga nem lenne - durva áthallást okozva így a sávok között. GX magnó tulajdonosok gyakran panaszkodtak arra, hogy a zeneszámok szüneteiben hallható a szalag „másik oldalára” (eh…) felvett zene – természetesen visszafelé.

Ezeket a problémákat az AKAI a kezdetektől fogva orvosolni próbálta, és bár rengeteget javult a helyzet, soha nem oldódott meg teljesen. A GX nem lett a stúdiók kedvence, de az otthoni magnókban megtalálta a helyét. A GX-el szerelt készülékek nem kompromisszum mentesek ugyan, de a hosszú ideig tartó fejlesztés eredményeként találunk köztük meghökkentően jó hangú darabokat. Az pedig egészen biztos, hogy a GX-ek még akkor is működőképesek lesznek, amikor az őket valaha lesajnáló nagynevű konkurens magnók csonkig kopott fejjel már maximum szobadísznek lesznek jók.

(Az itt-ott pontatlan magyarázatokért elnézést kérek azoktól, akiket ez zavar - az érthetőség fontosabbnak tűnt mint a precíz műszaki leírás.)