Ők a mágneses hangrögzítés alfái, omegái és örök arisztokratái - az analóg magnók kora velük kezdődött, és valószínűleg velük is fog véget érni. A 60-as évek végétől, a kompakt kazetta elterjedésével főleg az igényesebb hifisták eszközeivé váltak, fajsúlyosabb példányai pedig hosszú időre beköltöztek a hangstúdiókba.
Az alábbi cikket egy sorozat első részének szánom - ennek megfelelően kezdjük némi történelemmel.

A "orsós szalagos" magnók hosszas vajúdás után Németországban születtek a múlt század harmincas éveiben. Felmenői közül említést érdemel - sok egyéb mellett - az acélhuzalos hangrögzítő, amely meglepő módon acélhuzalra rögzít hangot. Még meglepőbb, hogy a mai napig alkalmazzák pl. bizonyos szovjet gyártmányú repülőgépeken a pilótafülke beszélgetéseinek rögzítésére (lásd fekete doboz vagy CVR). Előnyei kevésbé számosak mint hátrányai, viszont az a tény, hogy az acélhuzal nem igazán gyúlékony, elegendő indoknak tűnik a használatára.

A világháború előtti években tehát a Harmadik Birodalomban  - sok egyéb mellett - gőzerővel folyt a magnetofonok fejlesztése. Az addig ismert mágneses hangrögzítők legnagyobb problémája a torzítás volt, melyet a Fritz Pfleumer által vezetett német mérnöki gárda az előmágnesezés ki- majd továbbfejlesztésével drámai módon csökkentett. Az első, valóban használható készüléket, a K1-et az AEG mutatta be az 1935-ös IFA kiállításon (a félreértések elkerülése végett: Internationale Funkausstellung Berlin).

A világháború idején használt német magnók már rádióstúdiókban is elfogadható hangminőséget voltak képesek produkálni. Működési elvük pontosan ugyan az volt mint a legmodernebb készülékeké, kinézetre pedig alig különböztek későbbi utódaiktól.

Német rádióstúdió magnetofonja a Második Világháborúból

A háború okán Európában turnézó amerikai hadsereg német technológia iránt való érdeklődése a rakéták, sugárhajtóművek és egyéb apróságok mellett a hangtechnikára is kiterjedt. Megbízták ezért Jack Mullin nevű - civilben audiotechnikai mérnök - katonájukat, hogy ebben a témakörben vizsgálódjon a megszállt országban. A derék katona feladata teljesítése közben mellékesen hozzájutott a Bad Nauheim-i rádióállomás egyik magnetofonjához, valamint kb 50 db. hangszalaghoz. Mindezt bölcs előrelátással személyes hadizsákmányként hazaszállította. A háborút követő két évben azon dolgozott, hogy az eszközt kerekedelmi cikké tegye.

Mullin 1947-ben Hollywood-ban bemutatta a magnetofont az MGM stúdiónak - a prezentáció pedig felkeltette Bing Crosby érdeklődését. Crosbyt valószínűleg mindenki ismeri, aki hallgatott már karácsony környékén rádiót: White Christmas című számát valamennyi média kötelességének érzi ilyenkor több százszor lejátszani, békés családapák szemében gyújtva meg ezzel a tomboló téboly tüzét.

Crosby, hogy Mullin munkájának biztos alapot adjon, 50.000$-t fektetett be egy Ampex nevű, akkoriban hat alkalmazotta foglalkoztató helyi elektronikai vállalkozásba. A cég hamarosan Amerika első számú hangrögzítő gyártójává vált - Bing Crosby pedig mostmár a hangszálgyulladás kockázata nélkül, recsegésmentes szalagról búghatta Amerika fülébe a Fehér Karácsonyt. A világ első, szalagról sugárzott műsorát (A Bing Crosby Show-t, mi mást) az ABC 1948-ban közvetítette egy Ampex 200-as magnetofonról.

 
Az ötvenes évekre felpörgött a magnóbiznisz. A hangrögzítés a stúdiók privilégiumából hamarosan (majdnem) bárki által művelhető tevékenységgé vált. A készülékek megjelentek az oktatásban, a munkahelyeken és az otthonokban is. Számos cég előre rögzített ("műsoros") szalagokat hozott forgalomba. Az Ampexnél dolgozó Ross Snyder fejlesztései alapján megszületett több sávos rendszernek köszönhetően a hangstúdió-technika kisebb forradalmat élt át. Lehetővé vált a zeneszámok hangszerenkénti rögzítése, ezzel ugrásszerűen javult a stúdiófelvételek minősége. A többsávos technika ugyanakkor letette a házi használatra alkalmas sztereo rendszerek alapjait is.

Sztereo Ampex magnó - 1962

Az orsós szalagos magnó látszólag fényes jövő előtt állt. Egyre szebb, egyre jobb minőségű és egyre olcsóbb készülékek születtek. A szalagsebbesség csökkentésével addig elképzelhetetlenül hosszú játékidőt lehetett elérni, a hangminőség pedig mai füllel hallgatva is kiváló volt. 1963-ban a holland Philips piacra dobott ugyan egy egyszerűen kezelhető orsósmagnó alternatívát, de mivel minősége messze elmaradt a korábbi rendszerétől, ezért a legtöbben nem igazán vették komolyan. A termék neve Compact Casette volt.

Hamarosan azonban egyértelművé vált, hogy a holland rendszert - és főleg az azt támogató üzleti potenciált - alábecsülték. Bár a korábbi technológia összehasonlíthatatlanul jobb hangminőséget volt képes (és képes ma is) produkálni, a kazettás magnó néhány év alatt átvette az orsósok helyét az átlagos otthoni hangrendszerekben. A kazetta mögött álló lobbi erejét jól mutatja, hogy a hetvenes években a HiFi szabvány - egyébként sem túl szigorú, de a kazettás magnók számára akkor még teljesíthetetlen - előírásait lazábbra vették, így válhatott a kazettás rendszer HiFi-vé.

 
Teac X2000 - az egyik utolsó, és sokak szerint a valaha gyártott legjobb kommersz orsós magnó. A töténelembe a Ponyvaregény című film szereplőjeként vonult be (Mia Wallace használja, miközben Vincent Vega a mosdóban elmélkedik.)

A "műsoros" szalagok utolsó kiadója, a Columbia House 1984-ben adta fel a harcot. Bár házi használatú orsósokat még a 90-es években is gyártottak, arányuk a kazettás rendszerekhez képest elenyészővé vált. Ma már csak a hangstúdiókban, és néhány fanatikus otthonában találhatóak meg - az orsós magnók többsége a HiFi menyország szférikus zenéjét játsza - bízzunk benne, hogy ez nem azonos Bing Crosby Fehér Karácsonyával. (Köszönet Kurt Vonnegutnak.)

Folytatjuk